Chapter 9.

Sziasztok, még élő olvasók!:'D (mert remélem vagytok valamennyien..) Ne haragudjatok, hogy ennyire megkésve hozom a részt (már megint), de borzalmasan kevés szabadidőm van. Minden nap kb. 2 perc alatt eltelik. Rohanok reggel a suliba. Benn ülök, mint egy előhalott. Próbálok figyelni az órákon, ami nem mindig megy. Hazarohanok, ismét. Megkajálok. Tanulok. Fürdök. Kajálok. És bedőlök az ágyba, mint egy farönk xddd Hat ez így most elég untató volt, és gondolom nem érdekelt senkit, de azért leírtam hogy tudjátok, hogy nem azért késtem ennyit az új résszel, mert imádok késni lel, vagy mert már nem szeretem a történetet, hanem azért nem, mert siralmasan kevés az időm. Ezt a rövidke kis részt is akkor dobtam össze, amikor előző héten egy napot hiányoztam a suliból (nem, nem azért mert annyira jó tanuló vagyok, hogy ez jár nekem, hanem mert rosszul voltam). Na, és aznap összehoztam ezt. Mert már nagyon hiányzott a töri:) (mármint ez a történet xd) De megint sokat pofáztam jaj D:: na mindegy. A végére meg csak annyit, hogy a legközelebbi hosszabb lesz és gyorsabban hozom (megígérem!), és abban mar több dologra is fény derül... I hope you'll like it, puszi jó olvasást ! :)

/Niall/

 Az ágyamon feküdtem, és azt hiszem elaludtam. Nyögve rápillantottam a telefonom kijelzőjére, ami hajnali négyet mutatott, Ahh, remek. Már megint bealudtam vacsora nélkül. Aztán beugrott valami sokkal fontosabb dolog, mint a kaja; Liam! Hiszen egész nap színét sem láttam. Na jó, ez nem teljesen igaz. Amióta elviharzott itthonról, azóta nem láttam. Hol a francban lehet?! Bepötyögtem a számát a mobilomba, tárcsáztam, és vártam. Kicsöngött, de nem vette fel. Hát persze, miért is venné fel? Mérgesen lecsaptam, és hosszú percekig csak meredtem magam elé üveges tekintettel. Most mégis mit csináljak? Tudom, tudom, más erre azt mondaná, hogy felnőtt ember, tud vigyázni magára. És hát egy „csöppet” idegesen rohant el. Alaanáék biztos azt mondanák, hogy csak elment egyet bulizni, hogy levezesse a feszültséget. De nem. Liam nem ilyen. És én… féltem. Féltem, hogy valami hülyeséget csinál. Miután írtam neki vagy ezer SMS-t, hogy hívjon vissza, vagy üzenjen, hogy hol van, nagy nehezen visszafeküdtem aludni.

Nem is kell mondanom, hogy szörnyen kialvatlan voltam másnap reggel.

/Liam/

Nagyon különöset álmodtam. Álmomban összevesztem Niall-el valami nagyon értelmetlen dolgon, aztán elrohantam hazulról. És amikor indultam volna haza, valaki rámlőtt… Nem, nem csak úgy véletlenül rám, hanem pont rám. Én voltam a célpont.

Utána pedig már semmire nem emlékszem. Viszont valahol belül, a lelkem mélyén éreztem, hogy ez nem csak egy álom volt… hanem a valóság.

Az első gondolatom az volt, amikor felébredtem, hogy valami furcsa szag csípi az orromat. Pár perc múlva már be tudtam azonosítani a kellemetlen szagot. Felmosószer.

Lassan, pislogva kinyitottam a szemem. Körülnéztem. Fehér falak vettek körül, ahová csak néztem. És egy műszer idegesítően csipogott pár méterre a fejemtől. Lehunytam a szemem, és hatalmasat sóhajtottam. Kórház. Már csak ez hiányzott…

Óvatosan kinyitottam a szememet és lassan lenéztem a testemre. Semmim nem volt bekötve. Szóval nem a lábammal van baj, konstatáltam megkönnyebbülten.

De akkor mégis mi…? És akkor megpillantottam a bal vállamat. Körülbelül akkora kötés volt rajta, mint a fejem. Ha nem nagyobb. Te jó isten. Akkor tényleg nem csak álom volt. Jézusom. Pedig annyira reménykedtem.

/Niall/

Reggel nyűgösen keltem. Felültem, nyújtózkodtam egyet és leborultam az ágyról. Halkan káromkodva talpra kecmeregtem és ásítottam egyet. Megvakartam a hátamat és lecsekkoltam a telefonomat. 0 üzenet. Mégis mi a szar lehet vele?! Mintha valaki meghallotta volna a gondolatomat, megcsörrent a telefonom. Ismeretlen szám. Kikerekedett szemekkel meredtem a képernyőre, majd óvatosan lenyomtam a fogadás gombot, és a fülemhez emeltem a telefont.

-         - Halló? – szóltam bele bizonytalanul.

-          - Jó reggelt kívánok. Ön Niall Horan? – szólt bele egy ismeretlen férfihang.

-          - Igen, én vagyok. Miről van szó?

-          - Ön Liam James Payne hozzátartozója?

-        - Igen, az egyik barátja vagyok. Mi történt vele? – kezdtem nyugtalan lenni. Ki ez az ember, és miért keres hajnalok hajnalán?

-          - A barátja megsérült. Az éjszaka közepén hozták be, súlyos vállsérüléssel-

-    - Jézusom! – kaptam egy kezemmel a fejemhez. Éreztem, hogy remegni kezd a szám. Gyorsan lenyeltem a könnyeimet, és megpróbáltam higgadt maradni.  – De hát… mégis mi történt vele?!

-          - Rálőttek – mondta ki a halálos szót. Számomra legalábbis annak hangzott.

-         - Hol van? Melyik kórházban? Azonnal oda kell mennem! – A kezem remegett, a sírás kerülgetett és teljesen össze voltam zuhanva.

-          - Kérem uram nyugodjon meg! Máris küldök önért egy taxit. Ilyen állapotban ne, vezethet.

-          - Igen, taxit… küldje gyorsan. Mielőtt még elájulok.

-          - Küldöm, de addig próbáljon meg egy kicsit megnyugodni. Viszont hallásra!

-          - Viszhall! - Remegő ujjakkal lenyomtam a piros gombot és lerogytam az ágyra. Hát ezért nem hívott, nem válaszolt az üzeneteimre. Édes istenem. Könyörgöm, csak ne legyen komolyabb baja. Azt sosem bocsátom meg magamnak. Hol van már az az istenverte taxi?! Mintha csak meghallották volna a kérésemet, dudáltak kint. Gyorsan felrángattam magamra egy pólót, fekete nadrágot, cipőt, a zsebembe süllyesztettem a telefonomat, és lesprinteltem a lépcsőn.

-          - Indítson a kórházba! – Szerencsétlen ellenkezni sem mert, ahogy rá meredtem. Körülbelül 10 perc múlva már a kórház előtt voltunk. Kipattantam a taxiból, és berontottam az ajtón. Úgy éreztem, mintha repülnék. Azonnal a recepcióhoz tolakodtam. Mindenki felháborodottan kiabált csúnyábbnál csúnyább szavakat, de nekem csak Liam létezett abban a pillanatban.

-         - Merre… van… Liam Payne… kórterme? – lihegtem, a térdemre támaszkodva. Az agyonsminkelt nőci lassan felnézett rám felsőbbrendű tekintettel, és kinyögte:

-         - 6-os kórterem.

-        - Kösz! – Kiáltottam még oda, miközben már futottam a lift felé. Végre megérkezett. Már nem azért, de egy kórházban nem gyorsabbnak kéne lennie a liftnek? Beszálltam, és vagy hatszor egymás után megnyomtam az első emeletet. 2 perc múlva már felértem és kirontottam a liftből. És most jött a kérdés, hogy melyik ajtón kéne bemenni? Bazzeg. Mielőtt még benyithattam volna bármelyik ajtón is, egy orvos közeledett felém.

-          - Mr. Horan? – kérdezte.

-          - Igen – bólintottam. – Hol van Liam?

-          - Nyugodjon meg, el kell mondanom valamit – tette a kezét a vállamra és lenyomott egy székre.

-          - Mi? Ugye… ugye nem lehet, hogy megh…

-       - Nem! Nem, dehogyis! Csak arról van szó, hogy... nos – megköszörülte a torkát – Mr. Payne reggel felébredt, de visszaaludt. És nem tudjuk, hogy mikor fog felébredni.

-          - Mi?

-         - Mármint, nincs kómában, de nagyon mélyen alszik. És nem akarjuk felébreszteni. Nagyon sok vért vesztett… - Remegve sóhajtottam egyet.

-          - Bemehetek hozzá? – néztem rá reménykedve.

-        - Természetesen – bólintott és az egyik ajtó felé terelt. Rátettem a kezem a kilincsre, és az orvosra pillantottam. – Menjen csak! – bólintott halványan mosolyogva. – Én nem akarok zavarni.

-        - Köszönök mindent, doktor úr – motyogtam. Lassan lenyomtam a kilincset, és benyitottam a félig még sötét szobába. Az a látvány, ami fogadott… valami szívszorító volt. Liam olyan elhagyatottnak látszott azon az óriási fehér kórházi ágyon. És az a nagy kötés a bal vállán… - Istenem… - suttogtam. Gyorsan átszeltem a távolságot az ajtó és az ágy között, és leültem egy kis székre. Óvatosan a kezembe fogtam a jobb kezét és lágyan megsimogattam. – Annyira sajnálom Liam. Én nem akartam, hogy ez legyen a vége. Én… nem is tudom, hogy mit akartam. Ezt sosem fogom megbocsájtani magamnak. Legalább te meg tudsz nekem bocsátani? – A mellkasára hajtottam a fejemet, közel a nyakához, és csak sírtam és sírtam. Örültem, hogy senki nem lát így. – Nagyon szeretlek – motyogtam. Egy könnycsepp legördült, egyenesen az arcára.  – Kérlek, ébredj fel. Szükségem van az ölelésedre.

      *egy hét múlva*

S    Szinte egész héten minden nap bent virrasztottam Liamnél, de nem ébredt fel… 

u.i.: ezer bocsánat, hogy ennyire rusnya pocsék szörnyű lett a formátum, nem tudom hogy mi a franc baja van:((( így élvezhetetlen az egész:'( sajnálom:( és azért is elnézést, hogy tele van helyesírási és egyéb hibákkal, de este van, és már majd' meghalok pedig még tanulnom is kéne, de megígértem Dorcinak, hogy ma felrakom a részt.. szóval igen, bocsánat:(

ÚJABB KÖZLEMÉNY

Kedves vagy nem kedves olvasók!!

Sikerült konstatálnom, hogy Dorci szomorú. És ha ő szomorú, akkor én idegbeteg vagyok.
Na szóval, az említett szomorúság oka nem más, mint ez a blog.
Ugyanis a kis nyomim azon pattog, hogy csak 2 komment érkezett a 8. részhez, ami rohadt kevés. Igen. Ő meg ugye tudniillik, mindent megtesz, hogy fasza kis részeket hozzon össze.
És én meg tényleg nem értem, hogy az emberek miért ilyen végtelenül lusták.
Ha egyszer elolvasod a részeket, feliratkozol, látogatod az oldalt, és a rész tetszik, akkor miért olyan nehéz rászánni 2 percet a drága idődből, hogy odabiggyessz egy rohadt kommentecskét.. még azt a szerencsétlen ellenőrző kódot, vagy mi a picsámat is kiiktattam, mert tudom, hogy rohadt idegesítő, és én is gyűlölöm bepötyögni.
Na most. Javítsatok ki, ha tévedek, de énszerintem ennek a blognak van 14 feliratkozója, és van olyan rész, amihez már 6 komment is érkezett..
Én az általam olvasott blogokhoz mindig írok kommentet, mert úgy érzem, tartozom annyival az írónak, hogy ennyit megteszek, ugyanis tudom, hogy egy komment egy bloggernek rohadt sokat jelent.

Szóval most aranyosan megkérlek titeket arra, hogy miután elolvastátok a részeket, legyetek oly' kedvesek, és biggyesszetek oda valami véleményfélét, mert drága barátnőmet nem szeretem szomorúnak látni.
Tényleg... nem tudom vele elhitetni, hogy az ember a blogot elsősorban saját magának a szórakoztatására írja... igen, benne van az is, hogy az olvasók véleménye meg etc..
Na, arra akarok kilyukadni, hogy tényleg... nektek csak pár percbe telik elküldeni egy komit, de neki ez nagyon fontos.. szóval remélem, hogy lesztek annyira kedvesek, hogy hozzájárultok nyomikám öröméhez. Mert tényleg nem tudjátok, hogy mennyire tud örülni egy-két kominak;)
Köszönöm hogy ezt elolvastátok, és remélem segítetek nekem boldoggá tenni eme blog csodálatos íróját:D

p.s.: bocsánat az indulatos mondatokért és a káromkodásért, csak csöppet felhúztam magam

p.s.2: ha továbbra sem látom a komik szaporodását, gondoskodok róla, hogy új rész nélkül maradjatok

figyellek titeket;):D pussz, Kingus /írótok nyomi barátnője/ .xxx

Chapter 8. ~ Half a heart

Sziasztok édeseim! :) Tudom, tudom azt mondtam, hogy a szünet végéig szüneteltetem a blogot, de összeszedtem magam, és megírtam nektek :) Remélem örültök neki :) Nem akarok sokat pofázni, csak annyit mondok - megint -, ne öljetek meg.xddd puszi, jó olvasást! :)

Jaj és majd elfelejtettem én hülye, hogy nagyon nagyon szépen köszönöm az (első!!!) díjamat Stella Dreamernek! Nagyon örültem neki (kár, hogy nem hallottad ahogy sikítoztam.xdd) !! xx

/Liam/

Reggel, amikor felébredtem, az ágyra néztem és keserűen tapasztaltam, hogy Niall már nincs mellettem. Nem is vártam mást, de azért kicsit rosszul esett. Kinyújtóztattam elgémberedett tagjaimat, és egy hatalmas ásítás közepette lecsoszogtam a lépcsőn. Legnagyobb meglepetésemre Alaana Es Holly már a konyhapultnál ültek és a kávéjukat iszogatták. Érdekes, gondoltam cinikusan amikor régen Alaanával jártunk, akkor még délben sem tudtam kirugdosni az ágyból. De most, hogy ingyen ihat és ehet nálam, hirtelen fel tud kelni korán. Pfff.

- Reggelt - dobtam le magam egy székre. Alaana és Holly unottan felém fordultak és elmotyogtak valami reggelt félét. Na, szép. - Niall? - kérdeztem. Alaana vállat vont. - Bővebben? - fordultam Hollyhoz.

- Utoljára akkor láttam, amikor kirohant a lakásból, és azt mondta, hogy elmegy bevásárolni. Bólintottam. - De elég rosszkedvűnek látszott - tette hozzá.

- Nocsak, talán gondok vannak a paradicsomban? - kérdezte gúnyosan Alaana.

- Fogd be - dörrentem rá. Hülye picsa - tettem hozzá magamban. A földet bámultam, és azon kaptam magam, hogy idegesít, ahogy a csupasz talpam cuppog a kövön. Nagyon ideges voltam. Szeretten volna már kibékülni Niall-el, csakhogy ehhez én egyedül kevés voltam. Hirtelem kivágódott a bejárati ajtó és egy ideges Niall trappolt be rajta. Lerúgta a cipőjét, kivágta a hűtőajtót, és nekiállt berámolni a cuccokat. - Szia Niall - köszöntem óvatosan. Sosem lehet tudni, hogy éppen milyen hangulatban van. Na jó, ez általánosságban rám volt igaz, de mostanában Niall is kezdett ilyen lenni...

- Csá - vetette oda. Oké... hát az már szinte biztos, hogy nincs jó kedve.

- Fantasztikus megfigyelés - mondta gúnyosan, amiből azt a következtetést vontam le, hogy sajnos hangosan mondtam ki az utolsó mondatot... Baszdmeg. Visszafordult a hűtőhöz és folytatta a pakolást.

- Figyeelj... beszélhetnénk később négyszemközt? - Visszanézett rám fapofával, és egy gunyoros mosoly közepette kijelentette, hogy nem. - Miért NEM? - akadtam ki.

- Mert nincs kedvem hozzá - mondta undokul. Hát jó. Félrelöktem a reggelimet, és felcaplattam az emeletre. Magamra kaptam a kedvenc melegítőmet, a fehér polómat és találomra kiválasztottam egy cipőt. Zsebre dugtam a pénztárcámat és a kocsikulcsot, majd leviharzottam a lépcsőn egyenesen ki a garázsba. Bepattantam a fekete Range Roverbe és gázt adtam. Fogalmam sem volt még, hogy hova megyek, de azt tudtam, hogy egy jó ideig nem megyek haza. Niall egy hisztis pöcs, amikor be van sértődve, Alaanáról és Hollyról nem is beszélve. Most a hátam közepére sem kívánom őket... Elhajtottam a helyi bevásárlóközpont mellett, és a folyó felé vettem az utamat. Nemsokára meg is érkeztem, majd kiszálltam és hangosan becsaptam a kocsiajtót. Leheveredtem a fűbe - nem, nem érdekelt, hogy milyen hideg a föld -, és rágyújtottam. Hanyatt dőltem a fűben, és... és elsírtam magam. Még úgy is ciki volt, hogy nem volt ott rajtam kívül senki. Fújtam ki a füstöt a számból, és közben folytak le a könnycseppek az arcomon. No comment. Olyan hangosan szólalt meg a telefonom a síri csöndben, hogy ijedtemben majnem felugrottam. Az ismerős dallam alatt Niall mosolygós arca nézett rám a telefonból. Nyeltem egy hatalmasat, és nagy nehezen megálltam, hogy ne vegyem fel. Most úgy sem tudnék mit mondani neki. Szégyenkezve vettem észre, hogy még mindig sírok, és hogy annyira remeg a kezem, hogy kis híján kiesett a kezemből a telefon. Fogalmam sincs, hogy miért, de hirtelen felugrottam, és a kocsihoz mentem.

Bekapcsoltam a biztonsági övet, és a könyvtárhoz (!!) hajtottam. Na jó, mentségemre szóljon, a könyvtár mellett volt az élelmiszerbolt is. Bementem a boltba, és bedobáltam minden hülyeséget a kosárba. Nem tudtam mit kezdeni magammal. Kifelé a boltból úgy döntöttem, hogy most már ideje hazamenni, mert pokolian fáztam. A könyvtár parkolója majdnem üres volt, mivel öt órára járt az idő. Az emberek a Wal-Martben vásároltak, vagy, már otthon voltak és vacsorát főztek. Nem gondoltam éppen semmi különösre, és ez mentette meg az életemet. Még épp idejében éreztem meg, hogy nagyfokú idegesség sugárzik felém egy másik agyból, ezért ösztönösen lebuktam. Közben szúrást éreztem a vállamban, majd égető fájdalmat, nedvességet, és egy hangos dörrenést is hallottam. Döbbenten tapasztaltam, hogy csurom vér a fehér pólom. A következő másodpercben elsötétült körülöttem a világ...

Közlemény!!

Sziasztok!!
Igen, tudom, hogy már kb. egy hónapja nem volt új rész, de sajnos ihlethiányban szenvedek :( így a blogot még a téli szünet végéig szüneteltetem. Viszont jó hír, hogy a rész eleje és vége már megvan :'DDDD már csak a közepe kell. Nagyon sjnálom, és ígérem, igyekszek, addig is jók legyetek;) puszi :* xx

Chapter 7. ~ „Kellemes” meglepetés

 Hát sziasztok édeseim!:3 

Nagyon, nagyon sajnálom, hogy múlthéten nem hoztam frisset, de az történt, hogy elkezdtem írni a részt, és amikor visszaolvastam, akkor egyszerűen erőltetettnek éreztem az egészet.. és nem volt semmi ihletem. Hát…igen. De most már megírtam az újat, és remélem tetszeni fog nektek. Nagyon köszönöm a komikat, hihetetlenek vagytok, de komolyan!:)<3 Imádlak titeket<3 x3 A részről csak annyit, hogy…ne öljetek meg!:D I hope u like it, puszi, jó olvasást

/Liam/

Hideg, szeles reggelre ébredtem Niall karjaiban. Boldogan elmosolyodtam – ezt meg tudnám szokni -, és nyomtam egy gyengéd „jóreggelt” puszit az arcára, aztán a szájára. Ennél már megrezzent a szempillája.
- Minden reggel erre akarok ébredni – motyogta álmosan. Rekedtesen felnevetettem.
- Meg tudjuk oldani – kacsintottam. – Jó reggelt álomszuszék.
- Szexi a hangod – hümmögött. Újból felnevettem.
- Jól aludtál? – kérdeztem miközben a haját babráltam. – Mármint a körülményekhez képest.
- Hát attól függetlenül, hogy majd' megfagytam, és rohadtul éhes vagyok, attól függetlenül jól – mosolyodott el. – De csak mert veled aludtam – mondta, és hozzám bújt. Awwww.
- Dettó.. – motyogtam.
– Figyu.. szerintem menjünk haza kajálni, mert már legalább kétszer éhen haltam – nevettem.
- Egyetértek – bólintott, és felült. Ásított egy nagyot, és beletúrt a hajába. Imádnivalóan kócos lett.
- Felhúzol? – szerencsétlenkedtem a földön, amikor a hatodik próbálkozásra sem tudtam felülni. Nem szólt semmit, csak a kezét nyújtotta felém. Megragadtam a kezét - közben persze összekulcsoltam az ujjainkat – és felálltam. Amikor meglátta összekulcsolódó ujjainkat – amik megjegyzem remekül mutattak együtt – édesek elmosolyodott. Azt hiszem kihagyott egyet a szívem. Lassan hazabandukoltunk, majd rögtön feltúrtuk a hűtőt, és megettünk minden ehetőt. Nem viccelek! Minden ehetőt. Pár órával később teli hassal, pukkadásig telve ültünk a kanapén, és meg se tudtunk mozdulni.
- Azt hiszem, most teleettem magam egy évre – röhögött.
- Azt meghiszem – bólogattam. – Most odamennék, hogy berakjak valami filmet, de nem tudok megmozdulni – mondtam komolyan, de a végén elröhögtem magam a szerencsétlenségemen.
- Aaaaa, ne is mondd.. – forgatta meg a szemét.
– Itt fogok meghalni unalmamban. - Végül anya kegyelmezett meg nekünk. Lejött és bekapcsolt egy filmet nekünk. Ég áldja meg érte! Mire vége lett, addigra már mi is jobban lettünk. Pont ki akartam menni a mosdóba, amikor csöngettek. Sóhajtottam egy nagyot, és elszámoltam 20-ig magamban. Az ajtóhoz trappoltam, és reméltem, hogy nyomós oka van rá, hogy ilyenkor zaklat... Akárki is az...  Feltártam az ajtót és...
- Alaana?! És... már bocs, de te ki vagy?!
- Hello Liam!! – mondta mézesmázosan, rebegtetve a szempilláit... az exem. Nyeltem egyet. Tuti, hogy azért jött, hogy bekavarjon. Ismerem..
- Te meg hogy kerülsz ide?!
- Meglátogatlak – jött az ésszerű válasz. – Hiányoztam? - Őszintén? Mint a púp a hátamról...
- Nagyon – mondtam szarkasztikusan. – Ő ki? – böktem a fejemmel a mellette álló lányra.
- A húgom – vont vállat.
- És ő miért jött? – kérdeztem összeszűkített szemmel. Nem tetszik ez nekem... Miért hozná magával a húgát – ha nem hátsó szándékkal?!
- Hogy főzzön nekünk – forgatta meg a szemét. – Mert nem hagyhattam otthon, idióta. A házunkat épp felújítják, szóval nincs hol laknunk – mondta, és csípőre tette a kezét.  – Ugye befogadsz minket addig?
- Csábító... de nem. – vigyorogtam gonoszan. Már csak ők hiányoztak nekem...
- Kiraknál minket az utcára, te idióta? Te, a nagy Liam Payne? Kiraknál két ártatlan lányt a hideg utcára? - tette a kezét a szívére, mint akinek annyira fáj.
- Ó fogd már be! Tudod, azzal nem érsz el sokat, hogy idiótának hívsz – mosolyogtam hányingerkeltően szívélyesen.
- Ugyan Liam, mégse dobhatod ki őket az utcára novemberben! – szólalt meg most először 10 perc után Niall.
- Picsába... - motyogtam. Pedig mennyivel egyszerűbb lett volna.
– Rendben... legyen – adtam meg magam egy nagy sóhajtás közepette. – Gyertek be – tártam szélesebbre az ajtót.
- Ezaz! Köszönjük Liambaba! – tapsikolt Alaana, mint egy idióta.
- De ha még egyszer Liam babának hívsz, megöllek - Figyelem nélkül hagyva a fenyegetésemet, betipegett (a minimum 10 centis tűsarkújában) a nappaliba a húga kíséretében. Megforgattam a szememet.
- Ezt most muszáj volt mondanod? – kérdeztem Niall-től fojtott hangon. – Már majdnem sikerült leráznom őket.
- Liam – sóhajtott. – Tényleg kiraktad volna őket a hideg utcára NOVEMBERBEN? Te nem vagy ilyen szívtelen. De most igen! - gondoltam kétségbeesetten.
- Hmph. – válaszoltam. Kezdett már nagyon elegem lenni. – Te nem ismered Alaana-t. Kész rémálom a csaj. Majd meglátod! Az igaz, hogy a húgát nem ismerem, de hát testvérek könyörgöm! Biztos, hogy nagyon sok dologban hasonlítanak egymásra... Hála istennek. – fejezetem be gúnyosan.
- Liam... - kezdett bele, de félbeszakítottam.
- Megyek és kerítek valami szobát, ahol aludhatnak – sóhajtottam egy nagyot, és utánuk indultam, magam mögött hagyva a tanácstalanul álldogáló Niall-t. Morcos voltam. Csupa nagybetűvel. Megmutattam a vendégszobát a lányoknak – illetve bemutattam -, és hogy hol találhatják a vécét. Magyarán a fontos dolgokat. Alaana-nak nem tetszett a vendégszoba, úgyhogy beszóltam neki, hogy örüljön, hogy egyáltalán befogadtam őket. Ezután – érdekes módon – csendben maradt. Szerencséjére... Visszamentem a hallba, de Niall-t már nem találtam ott. Gondoltam biztosan a szobámban van. Úgy is volt. Ahogy benyitottam, észrevettem, hogy az ablakon bámul ki. Éreztem, hogy nyugtalan. Nem tudom hogyan, de éreztem. És én mindennél jobban megakartam nyugtatni. Mögé léptem, átkaroltam a hasát, és a vállára fektettem az államat. - Min agyalsz? – kérdeztem halkan, nyomva egy puszit a nyakára. Megrázta a fejét. - Most komolyan. – magam felé fordítottam. – Min gondolkodsz olyan nagyon?
- Nem agyalok. Csak rossz kedvem van – mondta kedvetlenül. Sóhajtottam.
- De hát miért? – fürkésztem a szemét, és próbáltam rájönni mi baja lehet. Nem szokott ilyet csinálni…
- Hagyjuk. Fáradt vagyok, Liam. – mondta és arrébb rakott. – Menjünk lefeküdni.
- De hát...! – szóhoz se jutottam. Az arcára néztem. Nagyon morcos volt. – Hát jó. Menjünk - Lekapcsoltam a lámpát, és én is bebújtam a takaró alá. Átakartam ölelni, de nem mertem. Amikor ilyen hangulatban van, akkor inkább érek hozzá, mert nem akarom felidegelni. Pedig hiányzott mellőlem. Tudom, tudom, hogy ott volt feküdt mellettem, de mégis olyan volt, mint kilométerekre lenne tőlem...

Chapter 6. ~ The day I first met you, you told me you'd never fall in love

Sziasztok édeseim!x3 Végre meghoztam az új részt! Zűrös hetem volt, legyen elég ennyi. (Nem fárasztalak titeket a többivel.:D) Ráadásul nem tudtam kimenni nagybátyámékhoz (ahol ugye van net.xd), mert anyukám lassan két hete beteg, szóval én ápolom őt. Büszke vagyok erre a részre (nagyon a szívemhez nőtt, és ha szabad ilyet mondanom akkor ez az egyik kedvencem. Na jó, lehet, hogy sok köze van hozzá a Niam csóknak.x3 nagyon is sok köze.:DD), és viszonylag gyorsan összehoztam. :) Remélem nektek is legalább annyira fog tetszeni, mint nekem!:) Nagyon nagyon köszönöm a komikat, édesek vagytok:3 Edina, Stella, Eunika és a többiek! Elképesztő, hogy ilyeneket írtatok nekem!:')<3 Eszméletlenül jól estek, és örülök, hogy így gondoljátok.:)<3 Egyébként gondolkodtam már azon, hogy író legyek...ki tudja, lehet, hogy sikerülne:) Már csak annyit, hogy: i hope you like it, puszi jó olvasást:)

/Liam/
Niall derekára kulcsoltam a kezemet, ő pedig a nyakamra csúsztatta a kezeit. Lassan közeledni kezdtem az ajkaihoz, és rányomtam a számat a övére. Imádnivalóan visszacsókolt. Lassan és szenvedélyesen csókolóztunk, aztán Niall a nyakamra tapasztotta a száját, és finoman csókolgatni, majd harapdálni kezdte a nyakamat, amibe akaratom ellenére is sikerült belenyögnöm. Óédesistenem. Valami fenomenális élmény volt. Erősebben fogtam Niall derekát, és erőteljesen hozzálöktem a csípőmet az övéhez. Niall halkan felnyögött. Lehajtottam a fejemet a nyakához - a hajammal csikizve a nyakát - és puszilgattam.
Úgy döntöttem, megviccelem egy kicsit. Tudom, gonosz vagyok. De élvezem!
- Aaaaaa álmos vagyok - nyafogtam és abbahagytam a tevékenységemet. Ha láttátok volna azt az arcot amit vágott! Még most is nevetek rajta. Na, de azért megpróbálom leírni. Nem maradhattok ki belőle. Szóval olyan volt az arckifejezése, mintha azt mondta volna egyben, hogy: "Te most kurvára szórakozol velem? Most hagyod abba? Komolyan? Kibaszottul megverlek!" Vicces volt.
- Mi ez a nyafogás Payne?! - meredt rám totál gyilkos szemekkel. Na jó, kicsit megijedtem.
- Nem is nyafogok - fontam karba a kezemet duzzogva. Vágott egy olyan "Na persze" fejet majd a nyakamat kezdte méregetni, mire egy Ó-t formázott a szája.
- Szép a nyakad.
- Bazdmeg. Nagyon csúnya? - siettem a tükörhöz, és szemügyre vettem az érzékeny területet. Lesokkoltam. Szép munkát végzett. A folt a nyakamon óriási volt, és nem csak lila, hanem piros színekben is pompázott, hála a harapdálásoknak. De azért nem bánom annyira... Már épp készültem leszedni a fejét, amikor éreztem, hogy hátulról nekem simult; kezét összefonta a hasamon, állát a vállamra fektette, és onnan nézte békésen a tükörképemet. Olyan édes volt, hogy nem volt szívem leszidni. Bizsergett a gyomrom a közelségétől. Lehunytam a szemem, és hátrahajtottam a fejemet. Kaptam egy puszit az arcomra. - Szeretlek, de máskor ilyet ne csinálj mert kinyírlak! - fenyegettem meg nevetve. Tuti nem vett komolyan.
- Má' most mé'? - Legyintettem. - Hé! Nem akarsz kimenni a dombra?
- Jó ötlet - vigyorogtam. - Vigyek kabátot? - fordultam vissza a szobaajtómból.
- Ne! Nem kell, jó idő van. Na siess! - csapott a fenekemre, és rám kacsintott.
- Igenis főnök - szalutáltam, és már rohantam is a pulcsimért. Felvettem egy meleg, kötött pulcsit és már mentem is vissza a nappaliba, ahol Niall már készen állt. Elmosolyodtam a látványon, ahogy lehajtott fejjel igazgatja magán a pulcsit és szőke tincsei az arcába lógnak. - Kész vagyok! -jelentettem ki mosolyogva.
- Rendben. Akkor menjünk. -  Mellé léptem és kéz a kézben kiléptünk az enyhén hűvös novemberi délutánba.
Felcaplattunk a dombon és kényelembe helyeztük magunkat egymás mellett, még mindig fogva a másik kezét. Ez tetszett. Régen olyan keveset értünk egymáshoz. De ez mostantól teljesen máshogy lesz. Órákon keresztül beszélgettünk, körülöttünk csicseregtek a madarak, csöpögött az eső, de én csak őt figyeltem. Csak mesélt, mesélt és mesélt. Néztem formás rózsaszín ajkait, tengerkék szemét, szőkésbarna haját és úgy éreztem, én vagyok a legszerencsésebb ember a világon. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy rózsaszín ajkai közelednek felém. Mohón rátapasztottam a számat az ajkaira. Átkulcsoltam a nyakát, és közelebb húztam őt magamhoz. Az ő keze a derekamat cirógatta, ujjai becsúsztak a pulcsim alá. Olyan volt őt csókolni, mintha innék, innék és csak még szomjasabbá válnék. És...(dőlt betűkkel) minden csók új volt. Új, friss, imádnivalóan édes, és határozottan a legjobb dolog, amiben valaha részem volt. Boldogan csókoltam vissza, miközben eleredt az eső. Jéghideg cseppek csapódtak az arcomba, de ez csak még jobban megédesítette a csókunkat. Sosem csókolóztam még esőben. Úgy tűnik, ma minden vágyam valóra válik... Úgy kapaszkodtam belé, mintha csak az életem függne tőle; és valószínűleg így is volt. Elszakadtam ajkaitól, és elmosolyodtam. Lehunyt szemekkel feküdt a hátára és magával húzott engem is. Egymás mellett feküdtünk, hanyatt, és néztük a sötét eget. Pár csillag is felragyogott; gyönyörködve Niallre pillantottam, hogy mit szól ehhez. - Gyönyörű... - suttogta, még mindig az eget kémlelve
-Igen, az - helyeseltem bólogatva. - De te szebb vagy. - Rám nézett, és ellenállhatatlan mosoly kúszott az arcára.
- Hazudós - incselkedett fölém gördülve.
- Azt mondod? - kérdeztem, és enyhén felhúztam a szemöldökömet.
- Igen - suttogta, szinte az ajkaimba.
-Rossz vagy - "szidtam meg".
- És nem vagyok hazudós - kacsintottam rá. - Őszintén beszéltem.
-Akkor szívből örülök, hogy így látod - mosolyodott el, és egy puszit nyomott az orromra.
- Igazán nincs mit - vigyorogtam. - Mondták már milyen gyönyörű a szemed? - Felnevetett.
- Nem. Nem mondták még - mosolygott.
- Olyan sokat mosolyogsz - fürkésztem az arcát elgondolkozva.
- Csak ha veled vagyok - hajtotta le gyönyörű fejét.
-Miért?-Tudni akartam. Miért csak velem boldog? Jó, azt tudom, hogy azért is, mert én törődöm vele, figyelek rá, és próbálom mindig megnevettetni....
- Mert te figylesz rám - mosolyodott el bágyadtan. Megsimogattam az arcát.
- Mert én szeretlek.
-Én is. Nagyon - hajolt le hozzám, és adott egy puszit a számra, majd belefúrta a fejét a nyakamba. Halkan szuszogott. A haját simogattam, és én is lehunytam a szemem, hogy álomba merüljek...

Chapter 5. ~ Szóval a csodák mégiscsak lehetségesek?

Ello!:D sziasztok édeseim:33 Meg is hoztam az új részt. Most nagyon összeszedtem magam, szívem lelkem benne, szóval nagyon örülnék, ha egy kicsivel több komment érezne most... És Stella Pears: nagyon jól esett amiket mondtál:3 és hogy az én blogom a kedvenced! *u* asdfghjkl el se tudod képzelni milyen érzés volt - na jó talán eltudod:D - és nagyon örülök, hogy tetszett.x3 Egyébként magamat is megleptem a végével, mert igazából nem terveztem egy ilyen csavart bele de így jött ki jól:D Tudjátok, hogy imádom húzni az agyatokat:$ Na jó nem pofázok itt többet, nagyon szépen köszönöm a kommenteket, nagyon sokat jelentenek!:) i hope you like it, puszi jó olvasást. xx

/Liam/
Dühösen letrappoltam a lépcsőn, amikor kinyitottam, azt hittem, hogy elájulok.
- Anya?... Te… te meg hogy kerülsz ide?!
- Kisfiam! – kiáltotta, és a nyakamba ugrott.
- Anya! De… de ez most mégis, hogy lehetséges, hogy… élsz?! – tágra nyílt szemekkel öleltem magamhoz szorosan halottnak hitt anyámat. Könnyek gyűltek a szemembe. Nem szabad sírnom. Én erős vagyok, hitegettem magamnak. – Nagyon hiányoztál. – hallottam a hangomon, hogy fojtogat a sírás.
- Nekem is. Borzasztóan. – ha lehetséges, még erősebben szorított magához, kiszorítva a tüdőmből az oxigént. De nem érdekelt.
- Anya, megfojtasz! – nevettem. Most vettem csak észre, hogy napok óta most nevetek először szívből, és őszintén.
- Jaj, bocsánat. – nevetett a könnyeit törölgetve az arcáról.
- Ne sírj! – mondtam nagyon gyengéden, és megpusziltam az arcát. Szipogott. – És most mesélj. Mi ez az egész? Hogy-hogy felbukkantál? Mármint nagyon örülök neked, nehogy félreértsd! Csak meglepődtem. Azt hittem meghaltál... – susogtam leszegett fejjel.
- Úgy is volt – bólintott.
- De akkor mégis, hogy… hogy lehetséges…?! – hitetlenkedve ráztam a fejemet. Nem értettem semmit. Várjunk csak… de, mégis van valami… a kívánság! A hullócsillag! De hát az nem lehet! Vagy… mégis? Jesszuskám!
- Leküldtek hozzád. Mert szükséged van rám.
- Igen. Nagy szükségem van rád. Szerelmes vagyok – motyogtam.
- Ajjajj. Ez rossz hír. Nagyon, nagyon rossz hír.
- Kösz, ez igazán megnyugtató – motyogtam magam elé.
- Édesem.. – simogatta a combomat, hogy megnyugtasson. – Ő tud róla? - Megráztam a fejem.
- Az életemet is feladnám érte.
- Hm. Akkor nagyon szeretheted. - Sóhajtott. – És…nem tudod most idehívni valahogy? – pillantott rám.
- Nem – ráztam a fejem bánatosan. – Összevesztünk. És örülhetek ha még valaha szóba áll velem. Nagyon csúnya dolgokat vágtam a fejéhez. Ideges voltam, és féltem. Féltem tőle, és a szavaitól. És köztudott, hogy olyankor nem vagyok valami kellemes beszélgetőpartner.
- Nem, ezt nem tudtam. Mégis arra kérlek, próbáld megbeszélni vele. Jobb most, mit később. Hidd el. Tapasztalatból mondom. Ess túl rajta!
- Hmh. Rendben – nyúltam a telefonomhoz és hívtam Niall-t.
- Halló? Liam?! Mégis mit akarsz? Nem mondtál még ma eleget?! Még jobban a földbe akarsz tiporni? Mert akkor elárulom, hogy jobban már nem tudsz!
- Szia - suttogtam. – Kérlek gyere át egy kicsit. Nagyon fontos.
- Mi? Mégis mi olyan fontos? Miért mennék át? Persze, ha neked van valami bajod, akkor én rohanjak oda, és segítsek, de ha nekem kell segítség, akkor eltűnsz, mi?!
- Kérlek! - Hallottam, ahogy nagyot sóhajt a vonal túlsó végén.
- Megyek... – ahogy kimondta ezt az egy szót, a szívem elkezdett vágtázni.
- Átjön – suttogtam nagyon halkan.
- Rendben – bólintott anyám.
– Akkor rakjunk rendet - Minek?, akartam mondani. Niall látta már házat, úgy mintha egy szeméttelep lenne. És mégis szeretett ide átjönni. Ez volt a második otthona. Ha átjön – márpedig átjön – akkor nem azt fogja nézni, hogy milyen tiszta a lakás, hanem azt, hogy mit is mondok neki, ami valószínűleg ki fogja akasztani. Nem is kicsit… De végül nem mondtam semmit. Anyával rendet raktunk, és pár perc alatt végeztünk is. Csöngettek. Dobogó szívvel az ajtóhoz lépkedtem, és kitártam. Niall állt ott fapofával.
- Szia – mondtam suttogásnál alig hangosabban. – Gyere be. - Ha valaki kívülről látott volna, azt hinné, hogy bűntudatom van – na jó az is volt egy kicsit – pedig ez nem teljesen igaz. Féltem. Rettenetesen féltem a szavaitól. Hogy most látom utoljára, mert amit most mondani fogok, az csak olaj lesz a tűzre. Borzalmasan éreztem magam. Azt kívántam, bár elnyelne a föld. De sajnos nem volt ilyen szerencsém. Niall meglátta anyát.
- Öhm… elnézést de maga hogy kerül ide? Teljesen letaglózott.
- Visszajöttem. De most nem ez a fontos. Liam szeretne veled beszélni. – mosolygott. – Én megyek, nem akarlak zavarni titeket – mondta, azzal felment. Niall kikerekedett szemekkel nézett maga elé, és láthatóan köpni-nyelni nem tudott.
- Ülj csak le! – mondtam, és a hüvelykujjammal a kanapé felé böktem. Nem szólt egy szót se, csak leült. Én is leültem mellé. Az arcát néztem. Gyönyörű fejét lehajtotta, pár szőke tincs a szemébe lógott, száját beharapta. Kínosan érezte magát. Éreztem. Hát legalább nem csak ő… Fogalmam sem volt, hogy kezdjek bele…
- Khm... – köszörültem meg a torkomat. – Azt már tudod, hogy azért hívtalak ide, mert egy fontos dologról szeretnék veled beszélni – Sóhajtottam. – Igazából az anyám beszélt rá. Nem akartam elmondani. Még nem… De most már nincs más választásom – megkíséreltem, hogy felnézzek rá. Olyan szívszaggatóan nézett, hogy azt hittem menten elbőgöm magam. Pedig én nem vagyok az a bőgős fajta. Nem, egyáltalán nem. Mindig arra törekedtem – egész életemben -, hogy erős maradjak. Sose sírtam el magam. Csak mióta ismerem Niall-t. Ő megváltoztat. Valami jó dolgot tesz velem. Jobb emberré tesz. – Szóval, azért nem akartam eddig elmondani neked, mert féltem, hogy ezzel teljesen felrúgom a barátságunkat. És… féltem a reakciódtól. Nagyon féltem. Féltem, hogy amint elmondom, te undorodni fogsz tőlem, és örökre meg fogsz utálni. De most, ebben a pillanatban nem félek, mert már tudom, hogy amiket tegnap mondtam neked… szóval, hogy ennél jobban már úgyse tudsz utálni – nyeltem egy nagyot. – Szóval, igen. Amit szeretnék mondani, az pedig az, hogy szeretlek. Szeretlek, amióta csak megláttalak. Az első pillanattól kezdte. Tudod, hogy én világéletemben a lányokat szerettem! Hisz mondtam neked nem egyszer. De mégis akkor, amikor megpillantottalak, abban a percben valami megváltozott bennem. Mert attól a perctől már nem a gravitáció kötött a földhöz, hanem te. Mindent megtennék érted. Bárkivel harcba szállnék, bárkit megölnék. Csak te legyél. Legyél nekem. Mert nélküled én semmi vagyok. Egy fél ember. Nem, nem még annyi sem. Szóval csak azt szeretném mondani, hogy most nyugodtan megutálhatsz, az nem változtat az érzéseimen. Akkor is te maradsz nekem a legfontosabb, mert nagyon szeretlek.
- Liam... én… - suttogta. – én csak annyit tudok erre mondani, hogy... én is szeretlek.
- Tessék?!

Chapter 4. ~ Megbolondultam?

 /Liam/
Másnap reggel a hasam korgására keltem. Hát persze... tegnap elfelejtettem kajálni. Se reggeli, se ebéd, se vacsora. Csoda, hogy eddig kibírtam! Fütyörészve - nem tudom honnan jött ez a hirtelen jókedv - sétáltam le a lépcsőn, hogy nekiálljak a rántottámnak. Közben elkészítettem a kávémat, és nem figyeltem a rántottára, ezért persze hogy odaégettem. No sebaj. Így is jó lesz, ha már nem ettem 24 teljes órája. Most bármi jó. Na jó, azért a csiga meg az ilyenek kizárva! Nem eszek semmi tengeri herkentyűt! Még a gyomrom is felfordulok a gondolattól. Na jó, vissza a reggelire. Jóízűen elfogyasztottam - még ha egy kicsit égett íze is volt -, majd felvánszorogtam a lépcsőn, valami normális ruha után kutatva. Felvettem valamit, majd felkaptam az edzőcuccomat, ellenőriztem, hogy bezártam-e az ajtót és elindultam az edzőterem felé. Úgy gondoltam, hogy nem lesz elég az edzéshez egy odaégett rántotta, ezért vettem a büfében egy szendvicset. A szendviccsel a gyomromban elindultam az öltöző felé. Lassan bandukoltam a folyosón, amikor is belém futott az egyik edző. Kicsit sietős volt neki.
- Ó de jó, éppen téged kereslek! - lihegett, a kezét a térdére támasztva.
- Reggelt! - köszöntöttem vidáman. - Miért keres?
- Tegnap járt itt egy fiú, és téged keresett.
- Milyen... fiú? Hogy nézett ki? - sápadtan el fokozatosan.
- Szőkésbarna haj, körülbelül 175 centi, eléggé feldúltnak nézett ki. Azt kérte, hogy amint átadom ezt az üzenetet, azonnal hívd fel! - hadarta el.
-Oo. Értem. Köszönöm - sprinteltem az öltözőbe és bezárkóztam. Szóval itt is keresett. És lehet, hogy a házamnál is fog! De én... nem akarok vele találkozni! Még nem készültem fel rá. És... félek. Magamnak is nehéz volt beismerni, de kétségtelenül így volt. Menekültem attól a ténytől, hogy Niall-nek nem vagyok elég. Tudom, butaság, de akkor is így van. Átöltöztem és átsétáltam a pályára. Bevallom, kicsit felhergeltem magam. Néha jobban megy ilyenkor. Tudtam, hogy az egészségemnek nem tesz jót, de nem igazán érdekelt... Pár óra múlva izzadtan és kifulladva mentem zuhanyozni. Beszív, kifúj. Beszív, kifúj. Jól van, menni fog ez. Csak nem fogok elájulni! Korgott a hasam. Nem, úgy hallom, inkább éhen fogok halni. Elnevettem magam a saját hülyeségemen. Gyorsan megtörölköztem, magamra kapkodtam a ruháimat, begyűrtem az edzőcuccomat a táskába majd elindultam egy helyi kajálda felé. Annyira éhes voltam - vagy inkább csak a lában vitt -, hogy egyenesen abba a mekibe tartottam, ahova Niallel szoktunk menni. Hoppá. És mint később kiderült, ez egy végzetes nagy hiba volt.

*írói szemszög*
Liam Payne magas termete ellenére próbált elbújni az egyik hátsó boxban, - habár tudta, hogy ez lehetetlen - és reménykedett benne, hogy ma barátja messziről elkerüli ezt a helyet. Tömte magába a gyorséttermi kaját, a lehető leghamarabb le akart lépni - elkerülve az esetleges kínos találkát -, de úgy tűnik az élet utálta őt, ugyanis abban a percben lépett be az ajtón szőke barátja egy elképesztően csinos lánnyal az oldalán.
-Ó... - nyögte megsemmisültem. - Picsába.
Jeges pillantással méregette a csinos, szőke lányt és nagyon, nagyon szerette volna eltenni láb alól. Villámgyorsan megette az ennivalót, a kijárathoz igyekezett, amikor is kínos dolog történt. Hirtelen felbukkant az egyik ismerőse az ajtóban, vidáman integetve - sajnos neki. És ha ez még nem lett volna elég szegény barátunknak, a fiú elkiáltotta magát.:
- Hello Liam! - Ebbe a másodpercben Liam agyában több millió ötlet fogant, hogyan ölhetné meg minden lében kanál barátját, aki nos, rosszkor volt rossz helyen.
- Liam?! - hangzott egy felháborodott kiáltás a gyorsétterem túlsó végéből. Boxoló barátunk úgy gondolta, ideje elhúzni a csíkot.


/Liam/
Teljes erőmből futottam, amerre csak láttam. Épületek, autók és plázák mellett haladtam el - és hál' istennek sikerült leráznom Niall-t. (Vagy csak azt hittem.) Kezemet a térdemre támasztva lihegtem. Ilyenkor - is - örülök neki, hogy jobb futó vagyok mint ő.
- Liam! - hallottam egyre közelebbről, ahogy kiabál. Francba, mégse sikerült leráznom. Újból futni kezdtem egy raktárépület felé. Besprintelten egy nagy dobozszerűség mögé és lapultam. Még levegő se mertem venni. - Liam! - kiabált újra. Jaj menj már haza!, gondoltan mérgesen. Add fel! Hallottam a lépteit - sajnos egyre közelebbről. - Bújj már elő! Tudom, hogy itt vagy valahol! Miért bújkálsz előlem? Egyszer csak megláttam az árnyékát, aztán őt magát is. - Megvagy! - terült szét egy győztes vigyor a képén, aztán hirtelen elkomorult. - Hogy képzelted, hogy elmész kajálni az éttermünkbe, és csak úgy szó nélkül elsomfordálsz?!
- Hát... én... - dadogtam össze-vissza.
- Igen? - vonta fel a szemöldökét. A legjobb védekezés a támadás.
- Ez most egy kihallgatás? Milyen jogon vonsz te kérdőre engem?!
- Huh. Mondjuk azon a jogon, hogy a barárod vagyok! Mi a faszért nem veszed fel a telefont, ha hívlak?! Szarba se veszel! Ez a büdös nagy igazság! - Már a nyelvemen volt valami frappáns visszavágás, de akkor rájöttem, hogy teljesen igaza van. Nem tudtam mivel visszavágni... Vesztettem.
- Én... - kezdtem el de nem tudtam folytatni.
- Igen? Te?! - nézett a szemembe kihívó tekintettel, hisz tudta, hogy nem tudok erre mit mondani. Tudtam, hogy jogosan akadt ki rám.
- Én... sajnálom - szorítottam össze a számat. Tessék, kimondtam! Azelőtt soha senkinek nem mondtam még ezt.
- Hogy...mi?! Sajnálod?! Hát azzal már egy kicsit elkéstél bazdmeg! - ordibált. Na jó, azt hajlandó voltam kimondani, hogy sajnálom, de azt senkinek nem engedem, hogy kiabáljon velem. Na azt már nem! Mégis kinek képzeli magát?!
- Ne ordibálj velem, vili? - kezdtem komolyan bedühödni. - Ne csináld a műsort. Bocsánatot kértem, mi a faszt csináljak még?! Ha azt várod, hogy boruljak térdre előtted, és úgy kérjek bocsánatot, akkor azt várhatod bazdmeg! Nem süllyedek olyan mélyre! Én senkinek nem hunyászkodtam meg soha életemben, és nem most fogom elkezdeni, pont veled! Úgy nézett rám, mintha pofon vágtam volna. Sütött az arcáról a zavarodottság és a megbántottság. Helyes! Még feleannyira sem zavarodott mint én!
- Azért ezt nem néztem volna ki belőled... - mondta halkan és elment.
- A jó kurva életbe! - kiabáltam és belerúgtam egyet az épület falába. Csak ütöttem, vágtam a falat és közben arra gondoltam, hogy lehet ilyen pöcs. Legszívesebben letéptem volna a fejét! Mélyeket lélegeztem és lassan hazaindultam. Otthon se puszi se pá, bedőltem az ágyba és kimerülten álomba zuhantam. Az éjszaka közepén kopogásra ébredtem. Ki a fasz lehet az ilyenkor?! Dühösen letrappoltam a lépcsőn, és amikor kinyitottam az ajtót, azt hittem elájulok. - Anya?! Te... te meg hogy kerülsz ide?!

Chapter 3. ~ Minden kezdet nehéz

Sziasztok cicák! :”3 

Nagggyon sajnálom, hogy ilyen későn hoztam a frisset, de borzasztó sok idő volt begépelni.___. plusz szörnyű hetem volt._. doga doga hátán... felelés felelés hátán ugh. Na mindegy. Itt vagyok és egy extra hosszú részt hoztam mert megérdemlitek és mert szeretlek titeket:3 

nagyon köszönöm a komikat – bár erre több is jöhetne – sokat jelent:’). 

na nem pofázok itt tovább. i hope u like it. puszi, jó olvasást! 

/Niall/

- Igen. – sütöttem le a szemem. Na most már látja, gondoltam keserűen. 

- Honnan van? – kérdezte fapofával. Ez az oldala még jobban megijesztett, mintha csak kiabált volna velem… és én azt kívántam bárcsak kiabálna. 

- Tőled. – suttogtam. Csak suttogni mertem, mert féltem, ha megszólalok hangosan, elsírom magam. Lassan felnéztem az arcába. És amit láttam, az… sokkolt. Liam szemében könnyek, az arcán a bűntudat és a megdöbbenés keveréke ült. 

- Istenem… - suttogta. – Ez mind az én hibám. – meredt maga elé üveges tekintettel... Megijedtem. Nem hiheti azt, hogy az ő hibája, hogy én hülye módon bevettem egy marék kábítószert! Ez egyedül és csak is az én hibán! 

- Nem, dehogyis! – tiltakoztam vadul rázva a fejemet. – Nem a te hibád, én voltam a hülye! Hallod? – rémülten fogtam két kezembe az arcát. Lassan felnézett a szemembe de még mindig úgy éreztem, mintha nem lenne itt… tudjátok, mintha valahol teljesen máshol járna. – Liam , könyörgöm, hidd el. – susogtam és éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe. Egyszerre csak mintha visszatért volna közénk, a szeme könnytől csillogott. 

- Sosem fogom megbocsátani magamnak. – mondta nagyon halkan. 

- Liam – sóhajtottam. – kérlek ne hibáztasd magad. Én voltam a hülye és kész. Felejtsük el! Rendben? – néztem mélyen a szemébe. 

- Jó. – morogta. Még mindig bűntudata van. Óvatosan közelebb hajoltam az arcához és nyomtam egy pici puszit az orrára. Édes mosoly terült szét az arcán. 

- Ne emészd magad. Nem éri meg. – mosolyogtam. Félénken visszamosolygott. – Így mindjárt jobb. Éreztem, ahogy a derekamra simítja a kezét és átfonja a derekamat. én pedig – jobb szó, vagyis inkább jobb tett híján – átöleltem a nyakát. Így álltunk, ölelkezve, percekig, órákig, talán napokig… és nekem olyan jól esett a közelsége, mint még soha. 

- Ne engedj el… - suttogta a nyakamba. Kirázott a hideg. 

- Soha. – pecsételtem meg az ígéretünket és leheltem egy puszit a nyakára. 

- Khhmm. – krákogott. 

- Jaj ne haragudj! Én nem akartam, csak… - dadogtam és belefúrtam a fejemet a nyakába szégyenemben. 

- Semmi baj. – hallottam a hangjában, hogy mosolyog.

– Csak meg vagyok fázva és fáj a torkom. – nevetett.

- Ja, jó. – motyogtam sután. Kicsit furcsán éreztem magam. – És khm jól ment az edzés?

- Mi, Ja, igen, igen nagyon jól ment. Ühüm. – bólogatott, de látszott rajta, hogy gondolatban teljesen máshol jár.

- Min gondolkodsz? – billentettem oldalra a fejemet kíváncsian.

- Ja, semmin, semmin. – vágta rá gyorsan.

- Pocsékul hazudsz, mondták már? – vigyorogtam pimaszul és figyeltem, ahogy lassan elsápad.

- Oké, ha annyira akarod tudni, akkor… rajtam gondolkoztam. – hadarta majd gyorsan lesütötte a szemét.

- Rajtam?! – húztam össze értetlenkedve a szemöldökömet.

- Ja. – préselte ki az ajkán.

- És miért, ha szabad kérdeznem - vigyorogtam önfeledten.

- Az mindegy.

- Neked talán.

- Neked is.

- Nem.

- De igen.

- Nem!

- De igen!

- Nem! Na jó hagyjuk abba! Ennek így semmi értelme. Majd elmondod, ha akarod. Most úgy se tudom kihúzni belőled. Francba… - tettem hozzá olyan halkan, hogy ő ne hallhassa meg.

- Pontosan. – vigyorgott, mint a vadalma.

- De azért ne hidd, hogy győztél! - fenyegettem meg. – Egyszer úgy is kihúzom belőled! – kacsintottam rá.

- Majd. – kacsintott vissza. Elnevettük magunkat.

- Azért szeretlek ám. Ugye tudod? – kérdeztem mosolyogva, félre billentett fejjel.

- Persze. – mosolygott édesen. – Én is téged. – nyomott egy puszit az arcomra. Lassan felvezettem a nyakán a kezemet, egészen a hajáig és ott beletúrtam a selymes, kissé felálló hajába. Felsóhajtott. Elmosolyodtam. Mélyen beletúrtam a hajába és a fejemet a nyakába temettem. Közben meleg tenyerével a hátamat simogatta.

- Imádom a hajadat. – motyogtam a nyaka puha bőrébe. Észrevettem, hogy libabőrös lesz a nyaka a meleg lélegzetemtől. 

/Liam/

Sóhajtottam egy nagyot. Elég az érzelgősségből… parancsoltam magamra. Még a végén feltűnik neki, hogy többet érzek iránta, mint kellene. Elengedtem.

- Mi a baj?

- Semmi, csak éhes vagyok. Megrendelted már a pizzát?

- Persze. – ránézett az órájára.

– Bármelyik percben itt lehet. – épp hogy kimondta, már csengettek is.

- Lottóznod kéne. – hümmögtem. Amíg Niall kiment a pizzáért, volt időm elgondolkodni a viselkedésemen. Jesszus, ez most úgy hangzott, minta egy öt éves kisfiú mondaná, aki rossz fát tett a tűzre… Mégis mi a halál faszát művelek én?! Hosszan ölelgetem és puszilgatom?! Jézus, mik vagyunk mi, tizenéves kis picsák?! Na jó, ideje visszafognom magam, amíg még nem sejt semmit.

- Meghoztam a pizzát! – kiabált Nialler.

- Életmentő vagy! – nevettem és elvettem tőle a pizzát, ledobtam a pultra és nekiestem. Szerettétek volna azt olvasni, hogy nekiestem… Niall-nek, igaz? Hát még én… Nem csak a ti fantáziátokat mozgatta meg… De hát, sajnos ez nem így történt. Majd talán egyszer. Na de vissza a pizzára.

- Ez valami isteni! – Niall teli szájjal köpködte a pizzát a terítőre. Azért is elismerésem járt, hogy egyáltalán teli szájjal ennyit ki tudott nyögni, nem hogy azért, hogy még értettem is! Én meg annyira elkezdtem nevetni, hogy gyorsan a mosogatóhoz kellett rohannom és kiköpni a maradék pizzát, nehogy megfulladjak. Az a köcsög meg szimplán kiröhögött! Úgy döntöttem, hogy ezért még kap később, csak együk meg a kaját! Aztán úgy elverem! Persze csak kedvességből.

- Fulladtál volna meg! – vetettem oda foghegyről. Nem igazán vette komolyan.

- Nincs neked olyan szerencséd! – röhögött.

- Nincs hát! – nevettem és összekócoltam a haját, ami már amúgy is eléggé össze vissza állt.

- Hé! – kapott a hajához.

- Már úgy is egy szénaboglya. Nem mindegy? – vigyorogtam. Kiöltötte a nyelvét. – Duzzogi. – nevettem.

- Nem igaz. – húzta fel az orrát.

- De, de az vagy! – vigyorogtam. – A kis duzzogim. – mosolyogtam. Még mindig sötéten nézett rám… Most tényleg besértődött rám ezért? - Most komolyan besértődtél Nialler? – ingattam a fejem hitetlenül.

- Dehogyis te hülye! – röhögte el magát. – Eddig bírtam.

- Köcsög. – húztam fel az orromat. – Ezért most… elkaplak! Fuss, ha kedves az életed! – kiáltottam és üldözőbe vettem szegény szerencsétlent. Visítva rohant… várjunk csak! Visítva?! Hát ez nem túl férfias…  előlem egyenesen a fürdőbe. Megcsóváltam a fejem. Hát sosem tanul? – Nialler! Gyere elő, van nálam gumicukor! – csalogattam.

- Hol?! Hol?! – jött elő a szekrény takarásából.

- Nem hiszem el, hogy ennek mindig bedőlsz! – nevettem.

- Gonosz. – karba fonta a kezét és láthatóan nekiállt duzzogni.

- Jaj Nialler. Ne duzzogj már ennyit! – sétáltam elé és szétszedtem a karját. Nem szólt semmit csak lebiggyesztette az alsó ajkát. Nekem pedig átfutott az agyamon, hogy most mennyire átölelném és megcsókolnám, hogy ne legyen szomorú. Ahh, ezek aztán a szép gondolatok…! Bárcsak megvalósíthatnám őket. Bár mondjuk… átölelni átölelhetem, nem? De. Jól van Liam, nagy levegő és tedd meg! Most! Halványan elmosolyodtam és átkaroltam a nyakát. Azonnal visszaölelt. Jó szorosan. Te jó ég! - Ne szomorkodj már! – suttogtam. – Olyan rossz így látni. Én csak vicceltem azzal a nem létező gumicukorral. De ne haragudj, ha megbántottalak. Nem állt szándékomban. – húztam a számat. Sóhajtott.

- Semmi baj, én reagáltam túl. Mostanában egy kicsit túl érzékeny vagyok, tudod.

- Nem gond. Megértem. – simogattam a hátát. – de miért? Történt valami vagy…?

- Csak hiányzik mellőlem egy barátnő, akit átölelhetek, amikor éppen támaszra van szükségem, vagy megcsókolhatok, ha épp úgy tartja kedvem. – suttogta.

- Én itt vagyok neked. – mondtam halkan és beharaptam a számat.

- Igen. Tudom. De ez nem ugyanaz… - mondta szomorúan.

- Megértem. – motyogtam és bevillant az agyamba, hogy én kevés vagyok neki. Nem vagyok elég… számítottam rá, de ez így most mellbe vágott. - Most… egyedül hagylak. – mondtam lassan, elengedtem és kisétáltam a házból, ott hagyva a szívemet... vissza se nézve futottam haza. Nem tudtam volna most a szemébe nézni. Nem. Így semmiképp. Most egy kis időre van szükségem és azt hiszem neki is. Kikapcsoltam a telefonomat, hogy nehogy kísértésbe essek, és esetleg felhívjam. Tudtam, hogy ezzel nem oldok meg semmit, de abban a percben nem érdekelt. A legkevésbé sem érdekelt! Felkaptam az edzőcuccomat és már rohantam is az edzőterembe. Egészen késő estig ütöttem a boksz zsákot. Pont szünetet tartottam, amikor az egyik edző odajött hozzám.

- Hello Liam. – köszönt vidáman. Biccentettem.

– Hogyhogy itt vagy még ilyen későn? - Jelentőségteljesen néztem rá. – Oo már értem. – bólogatott mindent tudóan.

– Feszültség-levezetés. Ittam egy korty vizet, visszavettem a kesztyűt és visszatértem a feladatomhoz.

- Hát akkor én most… hagylak. Csak így tovább! – köszönt el gyorsan. Nem lehetek valami érdekes társaság mostanában, gondoltam keserűen. Még fél óráig bent voltam aztán úgy döntöttem, hogy ideje lelépni. Amint kiléptem a hideg, fekete éjszakába, már vette, is elő a cigimet és meggyújtottam. Arra gondoltam lehet, hogy jót tenne nekem egy bulizás. Tudjátok olyan vad bulizás, ami után segg részegen hazatántorogsz és másnap lehetőleg nem emlékszel semmire. Igen, lehet, hogy most pont erre van szükségem. Utamat egy közeli szórakozóhely felé vettem. Hé! Ne nézzetek rám ilyen szigorúan! Én csak felejteni akarok! Ennyi az egész. Most arra gondoltok, hogy miért nem hívom fel anyukámat, ahelyett, hogy leiszom magam? Igen? Hát elárulom azért, mert óvodás koromban meghalt… Apám? Nos, hát ő otthagyott minket a szarban. Szó szerint. Egy lepukkant albérletben laktunk és alig bírtuk fizetni a lakbért és a számlákat. Egyik nap apám hazajött és kijelentette: „Elköltözök.” Anyám pedig azt mondta, hogy jó, de akkor vigyen minket is magával. Apám pedig hidegen azt mondta: „Nem. Ti itt maradtok. Titeket nem akarlak magammal vinni…” Anyám csak bámult rá, végül azt mondta: „Nőd van, igaz?” Kérdés volt, de inkább hangzott kijelentésnek. Apám csak nézett ránk, végül szó nélkül hátat fordított és elment. Örökre. Egy szó nélkül. Szóval, kit is kéne felhívnom?! Mégis ki az, akit érdekel egy picit is a sorsom ezen az istenverte világon?! Maradt hát a bulizás.

*másnap*

Hangos dörömbölés keltett fel. Ki a fene lehet ilyenkor?! Fel akartam kelni, komolyan fel akartam, de az ágy egyszerűen magába süllyesztett. Felnyögtem. Úgy döntöttem inkább visszaalszom, ha már az ágy is így akarja. Visszadőltem a párnákra és újra álomba merültem. Később délbe keltem fel, arra, hogy hasogat a fejem. Káromkodások közepette a konyhaszekrényhez botorkáltam és kivettem egy fájdalomcsillapítót. Úgy gondoltam, hogy most már bekapcsolom a telefonomat és megnézem kerestek-e. Nem látta már túl sok esélyt. Hát… tévedtem. Amikor beírtam a jelszót, megpillantottam egy vészes számot. 

Nem fogadott hívások: 160 ettől: Nialler. 

Az első gondolatom ez volt: Mi. A. Picsa?! Aztán megnéztem az sms-eket. 

Hiba volt…: 50 ettől: Nialler. Oké, inkább nem nézem meg. És ez csak EGY este alatt. Hű. Oké, ennyire azért nem vagyok híres. Sem nélkülözhetetlen. Szerintem. De úgy tűnik Niall-nek erről más volt a véleménye. Úgy döntöttem, ha már tegnap olyan sokat edzettem, kijár nekem egy pihenőnap. Felöltöztem – jó melegen mert már közeledett a tél – és elindultam a park felé de előtte még beugrottam a Starbucks-ba egy cappuchino-ért. Majd a forró itallal a kezemben leültem egy padra és figyeltem az embereket. Oké, ez most eléggé úgy hangzott, mintha egy kém lennék. Pedig biztosíthatlak róla titeket, hogy nem így van. Néztem a kisgyerekeket, ahogy az anyjukkal játszanak a homokozóban; boldog mosollyal néznek fel rájuk, akiket annyira csodálnak… elmerengtem. Vajon ha élne még az anyám, tartaná velem a kapcsolatot? Vajon eljönne velem vásárolni hosszú órákon át, hogy aztán lepihenhessünk egy kávézóban, ledobva a szatyrokat és forró italt szürcsölgetve megbeszélnénk az élet nagy dolgait?... Hogy elkísérne-e az edzéseimre és felszabadultan nevetne, amikor elesek ügyetlenségemben? És vajon elmondanám-e neki, hogy szerelmes vagyok a legjobb barátomba? Az egyetlen barátomba? Vajon mit szólna? Mennyivel könnyebb lenne megbeszélni vele ezt az egész szerelem dolgot. Erős fájdalomként hasított belém a tudat: hiányzik. Borzasztóan hiányzik… De nem tehetek semmit. Semmi sem kelti életre a holtakat. Még egy kívánság sem… bár azért egy próbát megér. Úgy hallottam, hogy ma szép tiszta éjszakánk lesz. Egy próbát megér… egy próbát megér, győzködtem magam. Kidobtam az üres poharat és hazafelé indultam. Mégis hogy képzeltem ezt az egész „egy próbát megér” dolgot? Majd pont az én anyukám fog életre kelni, mi? Fújtam egyet. Nevetséges… de azért a szívem mélyén mégsem adtam fel…